Február elején még tél van. Hideg reggelek, szürke délutánok, lassan múló napfény. Ilyenkor különösen jól esnek azok az ételek, amelyek nemcsak jóllakatnak, hanem meg is melengetnek – kívül-belül. A palacsinta pontosan ilyen.
Nem véletlen, hogy február 2-ához, a palacsinta világnapjához számos országban régi hagyományok kapcsolódnak. Egy egyszerű, kerek, aranyszínű sütemény, amely évszázadok óta a fényt, a megújulást és az otthonosságot jelképezi.
A palacsinta világnapja számomra nemcsak egy gasztroünnep, hanem egy családi történet része is.
Nálunk mindig apukám sütötte a palacsintát. Valahogy így alakult, természetesen, magától értetődően. Később én vettem át a stafétát, ma pedig már a fiam is továbbviszi ezt a hagyományt.
A családban mindenkinek megvan a maga kedvence. A férjem a mákos palacsintáért rajong, de nagy sikere van a házi gyümölcsdzsemesnek, a diós és a klasszikus Gundel-palacsintának is. A túrós pedig örök alapdarab.
Amíg a gyerekek kicsik voltak, gyakran „csaltam”: először mindig sós palacsinta került az asztalra – húsos, sonkás, gombás, sajtos vagy spenótos töltelékkel –, és csak utána következhettek az édesek.
Még a levesekben is megjelent: a sütőtökkrémlevesbe például gyakran került palacsintametélttel készült levesbetét.
A palacsinta nálunk kizárólag a nagymamától örökölt, régi palacsintasütőben készül. Ebből nem engedek – számomra ez ugyanúgy része az íznek, mint maga a recept.
A palacsintaszerű ételek története egészen az ókorig vezethető vissza.
Az ókori görögök és rómaiak már készítettek lisztből, tojásból és mézből készült lepényeket. Ezek még nem a mai értelemben vett palacsinták voltak, de alapelvük – folyékony tészta, forró felület, gyors sütés – már megjelent.
A középkorban Európában a palacsinta fontos szerepet kapott a böjti időszak előtt. A háztartások ilyenkor felhasználták a tojást, tejet, vajat, hogy ne menjenek kárba. Így vált a palacsinta a „kamrakiürítés” egyik legfinomabb formájává.
Gyertyaszentelő és a palacsinta
Február 2-a a keresztény naptárban Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Franciaországban ezen a napon ünneplik a La Chandeleur-t, vagyis a palacsinta napját.
A palacsinta itt szimbolikus jelentést kapott:
-
kerek formája a napot jelképezi,
-
arany színe a fényt idézi,
-
a tél végét és a tavasz közeledtét üzeni.
Egy régi francia hagyomány szerint, ha palacsintasütés közben pénzérmét tartunk a kezünkben, és sikerül feldobni a palacsintát, akkor bőséges év vár ránk.
Szinte nincs olyan konyha, ahol ne létezne a palacsinta valamilyen formája:
-
Franciaország: crêpe
-
Magyarország: töltött palacsinta
-
Oroszország: blini
-
Amerikai Egyesült Államok: vastag pancake
-
Ausztria: palatschinken
-
Németország: pfannkuchen
Bár a formák és receptek eltérnek, az alapgondolat közös: egyszerű alapanyagokból, szeretettel készült étel.
A palacsinta sokak számára nemcsak desszert, hanem emlék is.
Gyerekkori vasárnapok, nagyszülők konyhája, a serpenyő sercegése, a várakozás, hogy mikor készül el a következő adag. Kevés étel kapcsolódik ennyire szorosan a családi élményekhez.
Talán ezért is maradt népszerű évszázadokon át: mert nemcsak jó íze van, hanem története is.
A februári palacsintázás egyfajta átmenet a tél és a tavasz között.
A kerek forma az év körforgását, a megújulást jelképezi. A meleg tészta és az édes töltelék pedig azt üzeni: még van idő megállni, együtt lenni, megosztani egy egyszerű örömöt.
Számomra a palacsinta mindig több volt, mint egy gyors desszert. Egy híd a generációk között, egy biztos pont a változó évszakokban. Február elején különösen jólesik elővenni a serpenyőt, megkeverni a tésztát, és egy kicsi napfényt sütni magunknak a tél közepén.
Kapcsolódó palacsintás bejegyzések a blogon
Ha február 2-án, a palacsinta világnapján tovább barangolnál a palacsinták világában, ezeket a bejegyzéseket is ajánlom:
Bodzás-epres palacsinta – friss, szezonális desszert
Crêpe Suzette – francia elegancia narancsos mártással
Alma köntösben - palacsinta tésztábabújtatott sült alma
Jó étvágyat!
