Le Sucre à la Violette-ibolyás cukor

Itt a tavasz!
A kert szinte telis-teli van illatozó, hatalmas kék fejű ibolyákkal.

Az ibolya nemcsak szép, hanem ehető virág és gyógynövény is.

 A konyhában sokféleképpen felhasználható: kandírozhatjuk, készülhet belőle zselé, szirup, jégkockába zárhatjuk, de még jeges édességekben – fagylalt, parfait vagy szörbet formájában – is találkozhatunk vele.

Nem véletlen, hogy az ibolya régi kedvence volt Erzsébet királyné-nek is, aki különösen az ibolyafagylaltot szerette.(a kínai császárok is szívesen fogyasztották e formájában )

Franciaországban, különösen Toulouse városában az ibolya igazi kulináris különlegesség: készül belőle likőr, cukorka, szirup, sőt cukorral illatosított desszertek is. Innen származik az ibolyás cukor neve is: Le Sucre à la Violette.

Toulouse – az ibolya városa

Toulouse Franciaország délnyugati részén már a 19. században híres volt különleges ibolyáiról. A parmai ibolya (Viola odorata egyik változata) itt annyira jól érezte magát, hogy a város egyik jelképe lett.

A 1800-as évek végén egész iparág épült rá:

• ibolyát termesztettek parfümökhöz

• készítettek belőle likőrt

• kandírozott virágot

• ibolyás cukorkát és szirupot

A toulouse-i cukrászdákban hamar megjelentek az ibolyával ízesített desszertek, és innen terjedt el az a szokás is, hogy a virágot cukorral együtt tárolva illatosítják. Az ibolyás cukor – sucre à la violette – ennek az egyszerű, de elegáns ötletnek a változata.

Ma is létezik egy híres édesség:
a „Violette de Toulouse” nevű ibolyás cukorka.

Le Sucre à la Violette.

Hogyan készül?

Az ibolyás cukornak több hagyományos készítési módja is létezik,

 A legegyszerűbb, házi módszer – szirmok a cukorban

Egyszerűen egyenlő arányban kevertem össze kristálycukrot és frissen szedett ibolyaszirmokat.

Üvegbe zárva, időnként összekeverve néhány hét alatt összeér – és illatos, különleges aromájú cukorrá válik.

A cukor átveszi a virág illatát és enyhe színét, a szirmok pedig többnyire benne maradnak. Ez a módszer inkább házi, rusztikus megoldás, és nagyon gyakori volt vidéki konyhákban.

A cukrászati módszer – mozsárban összedörzsölve

A régi cukrászkönyvekben gyakran szerepel az a változat, amikor:

• a friss ibolyaszirmokat

• mozsárban cukorral együtt finomra dörzsölik

Így a virág szinte beleolvad a cukorba, enyhén lilás, erősebben aromás cukor keletkezik. Ez a módszer különösen a francia és olasz cukrászatban volt jellemző.

A dörzsölés során a szirmokból kiszabadultak a színanyagok (az ún. antociánok), amelyek enyhén lilás árnyalatot adtak a cukornak. Ha a szirmok nagyon frissek voltak, a cukor akár halvány ibolyaszínű is lehetett.

Néha egy másik módszert is használtak:

• a szirmokat előbb rövid ideig cukorral állni hagyták,

• majd az egészet mozsárban összetörték,

• végül újabb cukorral keverték össze.

Így az aroma és a szín is jobban eloszlott

Ennek  a módszernek az előnye:

• erősebb illat

• egyenletes szín

• a virág nem látható darabokban

A harmadik változat – szárított virággal őrölve

Néha a szirmokat először megszárítják, majd cukorral együtt darálják vagy őrlik. Ez főleg akkor praktikus, ha nagyobb mennyiséget készítenek.

,

Mire használhatjuk?

Ez az illatos cukor sok mindent különlegessé tehet:

• friss gyümölcssalátákat

• palacsintát és süteményeket

• citromos koktélokat

• vagy egyszerűen egy pohár frissítő limonádét

Egy csipet belőle máris tavaszi hangulatot varázsol az ételbe vagy italba.

Az ibolya divatja a 19. századi Európában

A 19. században az ibolya valóságos divatvirág lett Európában. Nemcsak a kertekben, hanem a cukrászatban és a parfümiparban is.

A viktoriánus korban és a monarchiák udvaraiban különösen kedvelt volt:

• ibolyás szörpök

• ibolyazselék

• kandírozott ibolya

• ibolyafagylalt

Az ibolya egyszerre jelentette
a tavaszt, a finom eleganciát és a visszafogott luxust.

Sokáig gondolkodtam, mit is kezdjek a kertben nyíló ibolyákkal. A kandírozást végül elvetettem – valahogy nem tetszett a tojásfehérjés mártogatás és kenegetés gondolata.

Aztán jött az ötlet: ha létezik levendulás cukor, miért ne lehetne ibolyás cukor is?

Egy próbát megér – gondoltam.
Most már az üvegben érlelődik… és kíváncsian várom, milyen lesz, amikor igazán összeérnek az illatok.

A század végén, amikor a polgári kávéházi és cukrászdai kultúra virágzott – például olyan helyeken, mint a Gerbeaud Café – az ibolya már nemcsak kerti virág volt, hanem divatos dísz és ízesítő alapanyag is a desszertek világában. A cukrászdákban árultak kandírozott ibolyát, ibolyás cukorkát, sőt ibolyával illatosított szirupokat is.

Ez részben a francia cukrászat hatásának köszönhető. A 19. században a párizsi és dél-francia cukrászdák – különösen Toulouse környékén – már híresek voltak az ibolyás édességekről. Az ottani kandírozott ibolyák és ibolyás cukorkák divatja lassan egész Európában elterjedt.

A városi cukrászdákban az ibolya nemcsak ízesítés volt, hanem elegáns díszítés is. A kandírozott virágokat gyakran tették:

• torták tetejére

• krémes desszertekre

• fagylaltokra

Az ibolya ekkoriban a finom, tavaszi elegancia jelképe lett – apró, illatos dísz, amely egy egyszerű desszertet is ünnepivé tudott tenni.

Miközben a kertben napról napra új ibolyák nyílnak, az üvegben csendben készül a tavasz íze: az ibolyás cukor. Néhány hét múlva majd egy csipetnyi is elég lesz belőle, hogy egy desszertben vagy limonádéban újra felidézze ezt az illatos tavaszi időszakot.

Jó étvágyat ! 

 Ha tetszett a bejegyzés, recept, készítsd el te is, ha van kedved írd meg a véleményed, örülnék neki! Csatlakozhatsz a rendszeres olvasókhoz, vagy követheted a Rozmaring & ibolya Facebook,Instagram vagy pinterest oldalát is, hogy ne maradj le a blog újdonságokról !

 📷 https://www.instagram.com/rozmaringesibolya/

 🖼 https://hu.pinterest.com/rozIbolya/ 

🖋 https://www.facebook.com/rozmaringesibolya/

Az evőeszközök történetéről

Őseink  a tenyerükből ittak amikor szomjasak voltak, villa helyett pedig  a tíz ujjukat  használták.

Első evőeszközünk  a kanál  az  emberi tenyér mintájára  készült.A kanalat kezdetben  kagylók héjával, fák levelével vagy félbevágott termésekkel helyettesítették. A régi egyiptomiak bronzból és elefánt csontból készítettek  merítő szerszámot.
A rómaiak pedig már ismerték a  kanál formát, amelyet egyre drágább és nemesebb  anyagból  készítették.

A villát  az emberi ujjak mintájára  eleinte csontból, majd fémből készítették.Ez lassan terjedt el, mert az emberek  sokáig ragaszkodtak hagyományos  eszközeikhez, a nyárs  és  lándzsa   kicsinyítette másához.

Kése az ősembernek is volt, melyet csontból, pattintott kőből,  később bronzból készített .Étkezéshez  kést azonban  csak jóval később használtak .A középkorban csak   a házigazda  főúrnak volt egy  nagy kése,  amivel felszeletelte  az étel, a többiek  kézzel ettek, később, amikor elterjedt  a kés használata az övükben hordták, hogy mindenki lássa.


forrás : Szivárvány Heted 7 Határon,VI.évf.1.szám

Miről mesél a kés hegyének formája?

A középkortól napjainkig a kések pengéje és hegye drámai változáson ment keresztül. Ez a formai evolúció nem esztétikai, hanem biztonsági és társadalmi okokra vezethető vissza.

1. A hegyes kés: A fegyver az asztalon (Középkor)

A középkorban és a kora újkorban az emberek nem kaptak külön kést a terítékhez. Mindenki a saját, övén hordott mindennapi tőrét vagy vadászkését használta az étkezéshez is.

• A forma funkciója: A kés hegyes volt, mert két fő feladatot látott el: ezzel vágták le a húst, és a hegyére szúrva emelték a falatot a szájukhoz (mivel a villa még nem létezett).
• A veszély: A részeg asztali viták során ezek a hegyes kések pillanatok alatt gyilkos fegyverré válhattak.

2. Richelieu bíboros és a lekerekített kés (17. század)

A legenda szerint a mai asztali kések lekerekített formáját Richelieu bíborosnak, XIII. Lajos francia király hírhedt államférfijának köszönhetjük 1637-ből.

• A történet: A bíborost végtelenül bosszantotta, hogy a vendégei a vacsora végén a hegyes tőrükkel tisztogatták a fogaikat az asztalnál.
• A tiltás: Hogy ennek véget vessen (és csökkentse az udvari verekedések kockázatát), megparancsolta a konyhai kovácsoknak, hogy az összes udvari kés hegyét vágják le és csiszolják kerekre. 1669-ben XIV. Lajos, a Napkirály hivatalos törvénnyel is megtiltotta a hegyes kések használatát a nyilvános étkezéseken.

3. A széles, tompa „lapát-kés” (18–19. század)

Amikor a kések hegye lekerekedett, az emberek elveszítették azt az eszközt, amivel az ételt a szájukba tudták emelni, hiszen a villa elterjedése még lassan haladt.

• A forma funkciója: A kések pengéje kiszélesedett, szinte kanál- vagy lapátszerűvé vált. Az emberek a falatokat – például a borsót vagy a mártásos húsokat – erre a széles pengére halmozták, és így ették meg.
• 4. A modern, fogazott asztali kés (20–21. század)
  A villa általános elterjedésével a kés végleg elveszítette ételszállító funkcióját, és kizárólag vágóeszközzé vált. A modern rozsdamentes acéltechnológia lehetővé tette a pengék finom fogazását, így a mai kések tompa, kerek hegyük ellenére is tökéletesen vágják a húst, miközben teljesen biztonságosak.

A villa története az európai kultúra egyik legkülönösebb fejezete. Bár ma a legtermészetesebb eszköz, évszázadokon át a Sátán szerszámának, bűnös és természetellenes hóbortnak tartották.

A bizánci hercegnő botránya (11. század)

A villa a Közel-Keletről származik, és a 11. században érkezett Európába egy bizánci hercegnő, Maria Argyropoulina révén, aki feleségül ment a velencei dózse fiához.

• A konfliktus: A hercegnő nem volt hajlandó kézzel enni. Udvarhölgyei kis, kétágú aranyvillákkal darabolták fel neki az ételt.
• Az egyház reakciója: Velence papsága felháborodott. Szent Péter Damján bíboros nyilvánosan elítélte a hercegnőt, kijelentve: „Isten a maga bölcsességében természetes villákkal – az ujjainkkal – látta el az embert. Ezeket fémből készült eszközökkel helyettesíteni az étkezésnél sértés a Teremtő ellen.”
• A „pesti csapás”: Amikor a hercegnő néhány évvel később pestisben meghalt, az egyház ezt Isten közvetlen büntetéseként mutatta be a népnek a villa használata miatt.

Miért pont az ördög eszköze?

Az egyházi ellenállás mögött teológiai és vizuális okok is álltak:

• A forma: A korai villáknak mindössze két egyenes ága volt. Ez kísértetiesen emlékeztette a középkori embereket az ördög szigonyszerű villájára.
• A maszkulin kultúra: A középkori Európában a kézzel evés a férfiasság, a harcostársi szellem és a nyers erő jele volt. A villát a túlzott finomkodás, a nőiesség és a dekadencia jelének tekintették.

A fordulat: Medici Katalin és a higiénia

A villa végül a 16. században indult hódító útjára, amikor a firenzei Medici Katalin hozzáment II. Henrik francia királyhoz. Katalin magával vitte az itáliai udvar kifinomult szokásait – köztük a villát is – Párizsba.

A francia udvar kezdetben gúnyolódott rajta (azt mondták, a férfiak fele a ruhájára ejti az ételt a villáról), de a 17–18. századra a higiénia fontossága és a merev spanyol gallérok divatja (amelyek miatt nem lehetett mélyen a tányér fölé hajolni) végleg rákényszerítette Európát a villa használatára.

Íme a történet, hogyan alakult át az eszköz a mai négyágú formájára:

1. A kétágú villa: Csak rögzítésre (Középkor – 17. század)

A legkorábbi villáknak mindössze két hosszú, egyenes és hegyes ága volt.

• A funkciója: Ez az eszköz valójában nem a falatok szájba vételére szolgált. Arra használták, hogy a nagydarab sülteket stabilan lefogják a tányéron vagy a tálalóasztalon, miközben a késsel szeleteltek.
• A probléma: Ha valaki megpróbált vele enni, a borsó, a rizs vagy a mártásos falatok egyszerűen átestek a két ág közötti hatalmas résen. Ráadásul a hegyes ágak könnyen felsértették a szájat.

2. A háromágú villa és a nápolyi spagetti (17. század)

A nagy áttörést a 17. század vége hozta el Nápolyban, Ferdinánd király udvarában. A király imádta a tésztát (a makarónit és a spagettit), de a kétágú villáról a hosszú tésztaszálak folyton lecsúsztak, a kézzel evés pedig maszatos volt.

• A megoldás: A király udvarmestere, Gennaro Spadaccini, hozzáadott egy harmadik ágat a villához.
• Ez a harmadik ág már elég sűrű volt ahhoz, hogy a tésztát hatékonyan fel lehessen rá tekerni anélkül, hogy az lepotyogna.

3. A négyágú villa: A tökéletes egyensúly (18. század)

A 18. század közepére Németországban és Franciaországban megjelent a négyágú, enyhén ívelt (hajlított) villa, amely a mai napig a standard asztali teríték része.

Ez a forma három zseniális újítást hozott egyszerre:

• Biztonság: Minél több az ág, annál kevésbé kell hegyesnek lenniük, így az eszköz már nem sebezte meg a nyelvet.
• Kanál funkció: Az ágak enyhe hajlításával a villa egyfajta lapátként vagy miniatűr kanálként is működött. Így a kisebb ételeket (például a zöldborsót) vagy a szaftos húsokat már nemcsak szurkálni lehetett, hanem kényelmesen rámerni a villa öblére.
• Az ideális szélesség: Az emberi száj anatómiájához a négy ág távolsága bizonyult a legkényelmesebbnek. Az ötágú villa már túl széles lett volna, és nehezen fért volna el a szájban.

Érdekesség :

Miért fordítva fekszik a francia kanál?

Ha francia étteremben jársz, vagy klasszikus francia terítéket látsz, észreveheted, hogy a kanalat (és a villát is) lefelé fordított öböllel (fejjel lefelé) teszik a tányér jobb oldalára.

• A történet: A 18. századi Franciaországban az ezüstművesek a családok nemesi címerét vagy monogramját a kanál hátoldalára (domború felére) vésték rá. Azért fordították lefelé a kanalat, hogy a vendég azonnal lássa, milyen előkelő házban vacsorázik. (Angliában a minta a kanál belső oldalára került, ezért ott felfelé fordítva terítenek).

---